| A Szent Grál
Dan Brown regényének fő témája és sarokpontja a Grál jelentésének megértése.
A legenda különböző változataiban a Grált kupaként vagy kehelyként, Krisztus vérét tartalmazó ereklyeként, ezüstálcaként, bőségtálként, a mennyországból származó kőként, edényként, halként, galambként, kardként, lándzsaként, dárdaként, mennyei mannaként, levágott fejként, vakító fehér fényként, asztalként és számos más alakban ábrázolják.
A Grál keresése és jelentésének megértése már több mint ezer éve tart, és mélyen belevésődött a modern ember pszichéjébe. A középkortól fogva szinte minden lehetséges formában megjelenítették már a Grált, és sok embert ejtett rabul a titka. De mit tudunk az eredetéről?
A legáltalánosabb nézet szerint a Grál az a kehely, amely egykor felfogta Krisztus vérét, majd Arithmeai József Britanniába vitte. Úgy vélik, József a dél-angliai Glastonburyben helyezte el a kelyhet, de hogy innen hová került, az homályba vész. A legenda arról beszél, hogy ugyanezt a kupát használták az utolsó vacsorán, majd ebbe fogták fel a megfeszített Krisztus vérét, bár különböző elbeszélések ezt a tettet más és más személyeknek tulajdonítják-Arithmeai Józsefnek, Nikodémosznak vagy Mária Magdolnának. Alegendák évszázadokon át éltek tovább, virágzásuk a középkorra tehető.
A legkorábbi Grál-románcokat a XII. és a XIII. században jegyezték le, nagy számuk 1180 és 1240 között íródott, bár a szájhagyomány ennél korábbi lehet. Az egybeesnek a templomos lovagok felemelkedésével a középkori Európában. A legendákat főleg cisztercita- és a Benedek-rend szerzetesei jegyezték le; több mesében és románcban is felfedezhető a templomos tematika.
Az kezdettől fogva kivehető, hogy nem létezik egyetlen tipikus vagy kitüntetett Grál-történet. A Grál-legendák többsége ellentmond egymásnak. Az ismert Grál-történetek egyik legkorábbi változata Chrétien de Troyes műve (Perceval ou le Conte du Graal) 1180 körül íródott. Ebben a mesében találkozunk először Perceval, a gáncs nélküli lovag alakjával és a Grál-őrültek archetípusával. Perceval először egy nagy ünnepségen véli megpillantani a Grált a Halászkirály kastélyában, egy törött karddal és más különös képekkel és eseményekkel együtt. A Halászkirály furcsa figura, a Grál- és az Arthur-legendákban is szerepel, de titokzatos alakja nehezen értelmezhető. Úgy vélik, hogy Chrétien még az izgalmas történet befejezése előtt meghalt, és művét mások folytatták különböző változatokban. Ezek a verziók feldíszítik és kiszínezik az eredeti történetet, olyan elemeket adva hozzá, amelyek azután toposzokká váltak a későbbi legendákban.
Két másik 1200 körüli Grál-történet szerzője Robert de Boron (Joseph d’ Arithmathie; Merlin). Ezek már keresztény színezetűk, hiszen a lovagok nem a dicsőségért vagy egy hölgy kegyéért, hanem spirituális indíttatással keresik a Grált. Ekkor, a XIII. Század elején figyelhetjük meg azt, hogy Robert de Boron meséi már szoros kapcsolatban állnak az Arthur mondakörrel, amely akkoriban vált népszerűvé, Sir Gawainnel és Sir Galahaddel a főszerepben. Ebben az időszakban jegyezték le az angol nyelvű irodalom legismertebb történetét is (The Queste). Hőse Sir Galahad, Sir Lancelot fia: ebből a legendából merít Sir Thomas Malory XV. századi nagyszerű epikus műve ( Le Morte d’ Arthur; magyarul:
Arthur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája. Tellér Gy. Fordítása, 1970.) Ez a mű legnagyobb hatással nem csak az Arthur-mondák, hanem a Grál-románcok mai befogadására is. Az utóbbi 500 évben Malory könyve jelentősen befolyásolta a gondolkodásunkat.
1204 körül egy bajor költő, Wolfram von Eschenbach megalkotta Parzival című verses regényét. Hőse ugyanúgy keresi a Grált, mint Chrétien de Troyes meséjében, azzal a különbséggel, hogy Wolframnál a Grál kővé változik. De nem akármilyen kővé: ez egy fényt árasztó kő, mely a mennyekből esett le a földre. Ez az első eset, hogy a Grált nem kehelyként mutatják be, mint a többi történetben. Wolfram kövét lovagok őrzik, akiket Templeisennek neveznek, ami bizonyára a templomos lovagoknak felel meg. A versben az ifjú Parzival a Grál-kastélyba érkezik, ahonnan a Megváltó hegyére szólítják; út közben találkozik egy Trevrizent nevű bölcs öreggel, és 15 napig vele maradt. Kiderül, hogy az öreg Parzival nagybátyja; elmondja neki, hogy a Grál legendája egy provence-i Kyot nevű öreg bölcstől származik. Több tudós szerint Kyot valóságos személy volt, Guiot de Provins, ami hiteles alapot ad a történetnek. Trevrizent azt állítja, hogy Kyot a spanyolországi Toledóban olvasott egy különös, mennyei nyelven íródott könyvet, és abban találkozott a Grál legendájával. Ez a ,,mennyei nyelv” minden valószínűség szerint arab volt, melyet a Toledóban élő észak-afrikai mórok beszéltek. Wolfram Parzival-története a tisztaságról és az ítéletről szól. Csak a tiszta szívűek és tiszta fejűek érhetik el a Grált, és egyedül Isten ítélheti meg, ki érdemes rá. Parzival végül visszatér a Grál-kastélyba, felteszi a Halászkirálynak a helyes kérdést, és ezzel meggyógyítja a haldokló királyt. Parzival ezután maga is Grál-király lesz, és kezdődik minden elölről.
Az az elképzelés, hogy a Grál Krisztus vérvonalának és családfájának metaforája, viszonylag új keletű, noha a tárgyról író számos modern szerző azt sugallja, hogy a történelem során végig ott volt néhány kiválasztott művész és bölcs, akik ismerték az igazságot, és kódolt formában belefoglalták építészeti és képzőművészeti alkotásaikba. Ennek klasszikus példája a Sion-rend és nagymesterei létezéséről szőtt elmélet.
A Szent Grál eredeti értelmezése – a megfeszített Krisztus felfogott vérét tartalmazó kehely – határozottan összekapcsolja Krisztus drága vérét a Grállal, és alkalmas metaforája lehet a keresztény messiás vérvonalának. Az elméletbe beleszövődik az is, hogy halála előtt Jézus nőül vette Mária Magdolnát, aki gyermeket fogant. E szerint Krisztus családfája feltehetően máig terjed, és a Grál az a „szőlőtőke”, amelyen keresztül Krisztus családja összefonódik a francia Meroving királyi házzal. A feltevés úgy szól, hogy a keresztre feszítés után Mária Magdolna francia földre utazott a gyermekkel (Sárával), és Krisztus leszármazottjának a frank törzsekkel való házasságából születtek a Meroving királyok. Ezt a nézetet népszerűsítette Michael Baigent, Henry Lincoln és Richard Leigh a sikerkönyvében, amely több mint 20 évvel ezelőtt jelent meg először, de a Da Vinci-kód - amely innen merítette számos háttérinformációját – népszerűségének köszönhetően ma reneszánszát éli.
Simon Cox: A Da Vinci-kód feltörése
Gabo kiadó, 2005
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
