Az Angyalok és démonok és a Da Vinci-kód voltaképpen egy-egy kitűnően összerakott thriller, némi misztikummal, történelmi tényekkel (vagy áltényekkel), hatalmas összeesküvés-elméletekkel nyakon öntve. Mindkét könyv olvastatja magát, és noha az alapszituáció mindkét esetben erősen megkérdőjelezhető, az elejétől fogva pörögnek az események, az ember nem meri abbahagyni az olvasást, mert olyan érzése van, mintha kimaradna valamiből.
Robert Langdon, a neves amerikai szimbólumkutató áll a történetek középpontjában. Szimpatikus, emberi figura, aki akarata ellenére keveredik bele az eseményekbe, aztán a lelkiismerettől hajtva egyre jobban beléjük bonyolódik, és talán nem árulok el nagy titkokat azzal, hogy sikeresen meg is fejti őket.

Az első regény, az Angyalok és démonok egy titkos társaságról és annak egyházellenes küzdelmeiről szól: a titokzatos Illuminátusok rendje a pápaválasztó konklávé előtt egy antianyag-bombát helyez el valahol a Vatikánban, valamint elrabolják a négy pápaságra legesélyesebb bíborost. A titkos szövetség – melynek egykor nem kisebb nevek voltak a ragjai, mint Galilei vagy George Washington – célja, hogy a tudományt az egyház elé emelje, és ennek elérése érdekében nem riadnak vissza semmitől.
Langdon és segítőtársa, egy Vittoria Vetra nevű hölgy, aki részt vett az antianyag előállításában, ráadásul a nevelőapja a titkos társaság első áldozata, a titokzatos gyilkosok nyomába ered, megpróbálva megakadályozni a tragédiákat.
Ahogy már fent említettem, a cselekmény magával ragadó, mindig tartogat fordulatokat és izgalmakat az olvasónak. Aztán egyszer csak terjengőssé, filozofikussá, vontatottá és unalmassá válik; magyarázkodó és szájbarágó lesz, mintha az író nem akarta volna lezárni a történetet. Az utolsó nagyjából száz oldal majdhogynem tönkreteszi az egész regényt, véleményem szerint ennél jóval kisebb terjedelmet érdemelt volna, hogy megmaradjon a pörgő, izgalmas ritmus.
Mindent összevetve ez egy jó könyv, a hibái ellenére is ajánlom mindenkinek.

A második könyv, a Da Vinci-kód tekinthető egyfajta folytatásnak is. A főszereplő ismét a már megismert Robert Langdon, aki újra kap maga mellé egy fiatal, ambiciózus hölgyet, aki – minő véletlen – megint csak érzelmileg érintett az ügyben, a könyv első áldozata ugyanis a nevelőapja. (Ismerős, nemdebár?)
A cselekmény ezúttal egy másik ősrégi titok körül zajlik; a Sion-rend titkos tudásának megismerése a cél. Hogy a koktél még finomabb legyen, egy másik társaság épp ezt szeretné megakadályozni, az Opus Dei nevű fanatikus katolikus szervezet mindent megtesz azért, hogy ez a bizonyos titok örökre az is maradjon. A Sion-rend ugyanis birtokában van annak az információnak, hogy mi is pontosan a Szent Grál, és azt is tudják, hogy hol van elrejtve.

Ez a könyv is pörög, végigzakatol velünk egyenesen a végkifejletig, azonban sokkal több döccenő van benne, mint az elődjében. Robert Langdon – aki szinte mindent tud a Grálról, a szimbólumokról, Leonardo művészetéről – és bájos partnernője, a kiváló titkosírás-szakértő az egyik pillanatban még lehetetlennek tűnő kódokat fejtenek meg percek alatt, máskor meg kifog rajtuk egy egyszerű tükörírás, amelyre rápillantva az egyszeri olvasó már köpi is a megfejtést.
Másrészt a cselekmény sem korrekt minden esetben, Dan Brown sokszor elhallgat előlünk olyan információkat, amelyeket meg kellene mutatnia, afféle B-kategóriás tévésorozat-érzést keltve bennünk.
A konklúzió azonban ugyanaz, mint az Angyalok és démonok esetében. Jó könyv, érdemes elolvasni; sőt egyes részein akár elgondolkodni sem árt. Persze, ne vegyünk mindent halálosan komolyan.

És hogy mi lehet Brown sikerének titka? Nos, talán az, hogy mindkét könyv kellőképpen sokrétű, rengeteg ember megtalálja benne azt, ami miatt neki tetszeni fog az írás. Van benne misztikum, izgalom, finoman kibontakozó szerelmi szál; szóval minden, ami szemnek-szájnak ingere .
Nem elhanyagolható a reklám szerepe sem; a botrányok csak tovább növelik az eladási statisztikákat.
Érdekes dolog egyébként, hogy egy fikció ilyen mély érzéseket váltson ki emberekből, bár az is igaz, hogy a szerző mindent elkövet azért, hogy az általa közölt információkat hitelesnek fogadjuk el.
A gépezet pedig a mai napig pörög. Noha a Da Vinci-kód 2003-ban jelent meg először, a mai napig vannak visszhangjai a könyvnek. Jelen pillanatban épp egy plágiumper van folyik a szerző ellen, ugyanis az író egy eredetileg 1982-ben megjelent könyvről, Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln The Holy Blood and the Holy Grail című népszerű tudományos művéről koppintotta elméletét. Kérdéses, hogy egy tudományos munkáról hogyan lehet fikcióregényt koppintani, mindenesetre az igaz, hogy Brown nem jelölte meg a fent említett könyvet forrásaként. (A könyv 1994-ben magyarul is megjelent, Az abbé titka: szent Grál, szent vér címmel.)

Akiknek pedig tetszett az eddigi két könyv, az ne csüggedjen, hamarosan újabb Brown-kötet lát napvilágot Hazugságok címmel. (Hmmm, találó cím a fentiek tükrében ;) ). A kiadó – nem hivatalos – információi szerint a könyvvel addig nem rukkolnak ki, amíg a Da Vinci-kód ennyire jól fogy, nem akarnak mesterséges konkurenciát csinálni maguknak.