"Elnézést, egészen pontosan hol halt meg a kurátor?" - kérdezgetik érdeklődő, elsősorban amerikai turisták manapság a Louvre teremőreitől, mivel a párizsi múzeumban játszódik Dan Brown misztikus thrillere, A Da Vinci-kód. A múzeum regényben is szereplő termeit és képeit manapság naponta több ezren is felkeresik, Brown könyvét afféle turista-sorvezetőként használva, ám az alkalmazottak elmondása szerint éppen csak egy futó pillantást vetnek Leonardo és Caravaggio képeire - sokkal inkább érdekli őket az a férfi-WC, amelynek ablakából a sztori szerint egy szappanba rejtett nyomkövetőt hajítottak ki a főhősök.

Nemcsak a Louvre munkatársainak idegeit teszik próbára a kalandvágyó érdeklődők. A könyvben szereplő, kultikussá lett helyek iránti érdeklődés miatt korlátozni kényszerültek a skóciai Edinburgh-től alig 10 kilométerre fekvő Rosslyn-kápolnába özönlő turisták számát is: az új szabály értelmében csak óránként és vezetett túrák során lehet odalátogatni - a több mint fél évezredes homokkő faragványok ugyanis nehezen viselik a titkos szimbólumok után tapogató kezeket. Márpedig ilyenekből akad jó néhány: a bestseller 2003 márciusában jelent meg, s júliusban már 9 ezren voltak kíváncsiak a könyv utolsó lapjain szereplő templomra - ez azt jelenti, hogy a korábbihoz képest mintegy meghatszorozódott a látogatók száma. Közülük többen már azon is elcsodálkoznak - ahogyan a skóciai Sunday Herald című hetilapnak a manchesteri Hamilton család is nyilatkozott -, hogy "a mai Tesco áruházakhoz képest mennyi időt és energiát fordítottak e régi épületek megépítésére".

Nincs nyugta a milánói idegenvezetőknek sem, akiket azzal gyötörnek a Da Vinci-kód-turisták, hogy meséljenek Leonardónak a Santa Maria delle Grazie-kolostorban az ebédlőt díszítő, Az utolsó vacsora című freskójának állítólagos titkos szimbólumairól, vagy például arról, hogy a képen látható János evangélista valóban Mária Magdolna-e.

Az élénk figyelemnek persze van jó oldala is. A misztikus kalandok konjunktúralovagjai hamar Da Vinci-kód-túrákat kezdtek szervezni elsősorban Franciaországba, s a néhány tíz eurós múzeumi idegenvezetéstől kezdve egészen a több ezer eurós luxusutakig minden pénztárca-vastagságú Brown-hívet ki tudnak szolgálni. Példa erre, hogy a regény egyik helyszínén, a Párizs környéki Chateau de Villette-ben is meg lehet szállni a 18 vendégszoba egyikében potom heti 4500 euróért, de a kevésbé tehetősek is két órát kutathatnak 55 euróért rejtélyes kódok után a kastélyban. Az a több tucat szerző is jól járt a könyvvel, aki annak sikerét meglovagolva vagy a bestsellert elítélő, vagy annak alapján a történelmi helyszíneket feldolgozó munkával rukkolt elő.

Persze nem minden érintett lett gazdagabb. A sztori kárvallottjai közé számítja magát a párizsi Saint Sulpice-templom plébánosa is, aki helyesnek gondolta felhívni a látogatók figyelmét egy táblácskával arra, hogy a templomot átszelő bronzvonal nem pogány csillagászati eszköz, és hogy a rózsaablakon ne keressenek semmiféle titkos társaságra való utalást.

A könyv története dióhéjban: Robert Langdont, a Harvard Egyetem szimbólumszakértőjét éjszaka elhívják a párizsi Ritz szállóból a Louvre-ba, ahol holtan találták a párizsi múzeum 76 éves kurátorát. A szerencsétlenül járt tudós saját vérével festett pentagrammal ad jelzést kódfejtő unokájának és Langdonnak, mitévők is legyenek, hogy megtalálják a világtörténelem egyik legnagyobb titkának a kulcsát. Langdon a kurátor unokájával különös - a katolikus egyház Opus Dei nevű szervezete által minden módon akadályozott - nyomozásba fog, amelynek során kiderül: Mária Magdolnának gyermeke született Krisztustól, így a kereszténységben Megváltóként tisztelt názáreti Jézus lett a frank Meroving-család egyik őse. A pár bonyolult fejtörőket megoldva végül a Grál-legendát is megfejti, és az is kiderül, hogy az állítólag középkori Sion-rend védelmének köszönhetően mind a mai napig élnek Krisztus leszármazottai. A másik fontos "felfedezés", hogy Jézus Mária Magdolnát, és nem Pétert szánta a kősziklának, amire az egyház felépül (HVG, 2003. szeptember 27.). Végül is - állítja Brown - Jézus nem akarta, hogy Istenként tiszteljék, sőt, ő sokkal inkább a szent nőiség tiszteletére biztatott, így lett a világtörténelem egyik első feministája.

"Engem csak az zavar, hogy a könyv elején a szerző azt állítja, minden történelmi és kulturális utalása megfelel a valóságnak" - nyilatkozta a Saint Sulpice-templommal foglalkozó történész, Michel Rouge a CNN hírtelevíziónak. Az egyház sem azért ítélte el A Da Vinci-kódot (lásd Átok reá című írásunkat), mert Brown sokszor összekeveri a kódex és tekercs szavakat, vagy éppen természettudományos tájékozatlanságáról hírt adva úgy véli, az ecet oldja a papiruszt. Azt is csak kevesen vetik a szemére, hogy a párizsi menekülésük során a főhősök valahogy soha nem a valóságos utcaelrendezést követve bukkannak fel a fontosabb helyszíneken.

Persze nem is igen lehet kárhoztatni Brownt a sok tekintetben meglepő teológiai alulinformáltságáért. A 41 éves amerikai, miután énekes-zongoristaként nem futott be, művészettörténetet hallgatott Spanyolországban, majd angolt tanított. Csak amikor első könyve, a Digital Fortress (Digitális erőd) 1998-ban megjelent, váltott: otthagyta tanári állását, és teljes erővel az írásra koncentrált. 2000-ben publikálta Angyalok és démonok című könyvét (ez magyarul 2003-ban jelent meg), majd egy évre rá a Deception Pointot (A megtévesztés pontja). A Da Vinci-kód sikere után idén nyárra ígéri kiadója a szabadkőműves mozgalmat leleplező könyvét, a The Solomon Keyt (A Salamon-kulcs). Brown annak ellenére aszketikus életformát követve reggel 4-től kezdve folyamatosan ír, hogy A Da Vinci-kód már-már a Harry Potter-sorozatot megszégyenítő bestseller lett, eddig több mint 50 millió amerikai dollárt hozva a szerző konyhájára.

A könyvben állítottakat szkepszissel fogadóknak annyit azonban el kell ismerniük, hogy tényleg létezik a Sion rendje. Igaz, azt nem 900 éve, hanem 1956-ban alapították, s nem lovagok, hanem négy francia férfi, akiknek a társaságát annak rendje és módja szerint be is jegyezték a francia hatóságok. Elnöke André Bonhomme lett, aki 1996-ban azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy a szervezet már rég megszűnt. Mindenesetre A Da Vinci-kód által felpiszkált érdeklődésű kincskereső kalandturisták meghallva, hogy a Sion rendje mégiscsak létezik, szinte feldúlták a dél-franciaországi Rennes-le-Chateau-t, ahol a 20. századi Sion rendje állítólag titkos dokumentumokra bukkant. Olyan vehemenciával keresték a frigyládát és egyéb kincseket, hogy Jean-Francois L'Huilier polgármesternek éjszakánként alagutakat ásó, lelkes relikviavadászokat kell hajkurásznia, és a 150 fős közösségnek tavaly mintegy 120 ezer turistával kellett megbirkóznia.